Ép testben ép lélek - szól az ókori bölcsesség. Ép testben épp' hogy élek - szól a jelenkori átköltése. Ellenben most nem a szólásokról fogok írni, hanem Enyedi Ildikó filmjéről, mely az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medve-díjat kapott.
Csak egy rövid, spoiler nélküli filmkritikát olvastam el a film megnézése előtt, hogy ne befolyásoljon. Lehet, rosszul tettem. Én itt egy kicsit bővebben fogok írni róla.
A történet egy mondatban:
Két kissé "hibás" ember szerelmes lesz egymásba, az egyiknek testi fogyatéka van, a másiknak a lelke sérült, és ennek mindketten tudatában vannak.
Azt szokták mondani, a kevesebb néha több. Én is így éreztem. A film hosszára vonatkozóan. Egy óra után, már néztem az órám. Az események lassúsága nem zavart annyira, de bizonyos képek, jelenetek indokolatlanul hosszúak voltak. Nem kell a nézőnek annyi idő, hogy megértsen valamit. A vágóhíd, mint a történet helyszíne, érdekes választás, ez jól ki volt gondolva. Egy ilyen lélekölő helyről nem hinné az ember, hogy terepe lehet a romantikának. A vágóhídi munka illetve a romatikus jelenetek váltakozása erős ellentétben voltak egymással, ez egy idő után már hatásvadász benyomást tett. A szarvasos álom az egymásnak rendeltetettség szimbólumaként tetszett, ilyet még nem láttam. Azok a közeli felvételek az állatok tekintetével, ahol mintha az egymás iránti érzelmeiket fejezték volna ki, gyönyörűek voltak. Hasonló dolgot vártam a vágóhídi marhák tekintetének bemutatása és a perspektívájukból filmezett képek után. David Safier Pocsék karma című regényében leírt marhás jelenet jutott erről eszembe. Szívesen láttam volna, mondjuk, hogy mit gondolnak azok az állatok. Akkor a helyszín organikusabban illeszkedett volna a történethez. A legnagyobb problémám a filmmel az, hogy nem fogtak meg a karakterek, nem tudtam beleérezni, együttérezni velük. Máriával akkor tudtam volna valamiképpen empatizálni, ha legalább villanások erejéig megmutatja, hogy szenved a félszegségétől, a kirekesztettségétől, a szociális készségeinek a hiányától. Ellenben úgy tűnt, neki ez normális, csak tudati szinten zavarja, érzelmi szinten nem. Végig szenvtelennek hatott. A Borbély Alexandra által játszott Mária leginkább egy robothoz vagy inkább egy autistához hasonlóan viselkedett. Ezt is láttam már jobban megoldani (lásd a Suspicious Housekeeper-t). A visszafogott színészi játéknak is vannak fokozatai és árnyalatai. Morcsányi Géza tekintete, nézése, a visszafogottság ellenére, nagyon beszédes volt. Lehet, az volt a baj, hogy nem volt köztük kémia. Nem volt feszültség a hallgatásokban, az egyedüllétben, a várakozásban, még a bizonytalanságban sem. A happy endet a végén hollywoodosnak éreztem. A pszichológusnős jelenetek üdítőek voltak, a hajszálnyi humor jót tett a történetnek. Bár lett volna több is! Ha a vágóhídi képsorok nem kavarták fel a gyomrom, pedig figyelmeztettek, hogy durvák (a Fast Food Nation ezen túltesz), hát megtette az érfelvágás. Ha még egy kicsit mutogatják azt a realisztikus képet, elájulok.
A film képvilága gyönyörű, az opertőri-, vágói- és utómunka csodálatos dolgot eredményezett. A téli táj és a hűtőkamrák hidege teljesen átjött, a kinti kánikula ellenére (persze erre rásegített a moziban túl hidegre állított klíma is). Tetszettek még a plafont nézős csilláros képek meg ahogy az emberi testet végigpásztázta a kamera, hogy aztán az arcon pihenjen meg. Az, hogy Mária szuperintelligens és mindenre emlékszik, eszembe juttatott egy másik filmet. (Egy kutató pszichológus apja öregkori szenilitásban szenved. Egy mindenre emlékező pszichiátriai beteg, akit a pszichológus magához vesz, hogy tanulmányozza, segít neki és vigyáz az apjára. A pszichiátriai beteg álmatlanságban is szenved. Nem amerikai film, azt hiszem kelet-európai. Ha valaki emlékszik a címére, kérem, írja meg. Megvan! Ez Tasnádi István 2016-os Memo című filmje.)
Értékelés: 6/10 Többet vártam. Nem volt wow hatás.
